Csukás István: Itt a kezem, nem disznóláb!
Tapintat és egyéb lelki finomságok
– Nem szeretnélek elvonni a focizástól. Nyugodtan menj el, ha arra van kedved –
mondtam Jóskának, mert nem szeretem, ha a felnőttek kedvük ellenére hosszas
beszélgetésre kényszerítik a gyerekeket.
– Még focizhatok egész nyáron! – legyintett nagylelkűen Jóska. – Most nagyobb kedvem van beszélgetni. Izgat ez az illemdolog. Tudod, mindig azt hittem, hogy csupa-csupa unalmas szabályból áll,
hogy ne tedd ezt, ne tedd azt! Így van vele minden gyerek.
– És most már nem tartod olyan unalmasnak?
– Nem. Látom, hogy minden szabálynak van valami értelme. És amit megért az ember,
azt szívesebben csinálja – nyilatkozta nagy bölcsen.
Mélyen egyetértettem vele. Hiszen pontosan ez az én célom is ezzel a könyvvel:
bebizonyítani, hogy az illemszabályoknak értelmük van, és nem azért találták ki,
hogy a gyerekeket bosszantsák velük, hanem azért, hogy zavartalan, kellemes és
barátságos legyen az életünk.
Örömmel néztem Jóskára, mert úgy éreztem, hogy őszintén beszél. Ügyeltem is rá,
hogy ne kényszerítsük egymást hazugságra. Jóska mintha kitalálta volna a
gondolatomat, eltűnődve kérdezte:
– És mi van a hazugsággal? Hazudhatunk, mondjuk udvariasságból?
– Nem hazudhatunk. De…
– De?
– Örülök, hogy erre terelődött a szó. Mert nézd csak, eddig, hogy úgy mondjam,
csupa kézzelfogható illemszabályról volt szó. Hogyan köszönjünk, hogyan
öltözködjünk, hogyan együnk. De van az illemszabályoknak egy olyan csoportja,
amelyet én tapintatnak és egyéb lelki finomságoknak neveznék. Ez a rész a
legnehezebb. Úgy is mondhatnám, hogy ez az illem magasiskolája.
– Tapintat? – ízlelgette a szót Jóska. – Mit jelent?
– Nézzük csak! Ellentéte a tapintatlanság. Ami más szóval lehet még: gorombaság, durvaság, modortalanság. Mondjunk a tapintatra
példát, mindjárt világosabb lesz. „Nagyon sajnálom, de nem tudom kölcsönadni a
zseblámpámat!” Ha így tagadod meg a szívességet, nem sértesz vele. Nem úgy, mint
ha ezt mondod: „Egy frászt adom oda a zseblámpámat, amilyen fakezű vagy, biztos
elrontod, meg kiégeted a körtét, különben is irigy vagyok!” Vagy egy másik
példa. Észreveszed, hogy az egyik gyerek nadrágja elszakadt. Ez előfordul.
Hogyan közlöd vele tapintatosan? Intesz neki, s megsúgod, hogy csak ő hallja.
Nem pedig úgy, hogy hangosan röhögve mutogatsz, s szétkiabálod, hogy kilátszik a
feneke! Érted?
– Igen. Vagyis nem szégyenítem meg.
– Pontosan!
– És milyen lelki finomság van még? – kérdezte Jóska.
– Vegyük például az ajándékozást. Milyen nagy öröm ajándékot kapni! És nagy öröm
ajándékot adni is. Erősíti a barátságot. De ajándékozni is tapintatosan kell.
Nem is hinné az ember, hogy rossz, tapintatlan ajándékozással vagy
ajándék elfogadással sérteni is lehet.
– Az ajándékkal sérteni?
– Igen. Mondok egy példát. Egy nagy durvaságot. Valakinek valami szépséghibája
van, mondjuk erősen szeplős az arca, és neve napjára szeplő elleni kenőcsöt
ajándékozunk. Miért sértő ez? Mert a szeplőjére céloztunk az ajándékkal.
– És az elfogadással hogyan lehet sérteni?
– Úgy, hogy például fitymálod, lekicsinyled. Hogy ilyen vacak, meg olyan ócska!
Vagy ki se bontod a csomagolásából, vagy hanyag mozdulattal a sarokba dobod.
– És ha tréfából csinálom?
– A tréfa sok-sok öröm, vidámság forrása. De csak az a tréfa, amelyik ötletes,
szellemes, nem túlzó, s nem okoz fájdalmat. Bizony, elég nehéz eltalálni a finom
egyensúlyt. Hogy a tréfa vidám legyen, de meg ne bántsa a másikat.
– Másokkal akkor nem is tréfálhatunk?
– Dehogynem! De csak szellemesen és ötletesen.
– És azt honnan tudjam, hogy szellemes-e, amit kigondoltam?
– Biztosan az, ha a megtréfált maga is jót nevet a tréfán.
– És mi van a lányokkal? Állandóan azt hallja az ember, hogy legyél udvarias meg
lovagias meg szolgálatkész! Velük nem lehet tréfálni?
– Hogyne lehetne! Mért hagynánk ki a lányokat a vidámságból? Egyébként jó, hogy
erről beszélünk, mert róluk kevés szó esett. Azért nem beszéltünk róluk külön,
mert minden eddigi illemszabály rájuk is vonatkozik. Természetesen a lányok is
pontosan úgy köszönnek, öltözködnek, esznek, táboroznak, játszanak, szórakoznak,
mint a fiúk. Világos. Mégis van egy kis különbség. Csak egy kicsi, nem olyan
nagy, hogy ezért egy más világba utasítanánk őket.
– És mi az a különbség?
– Nos, például a lányok általában nem olyan erősek, mint a fiúk. Ez így van, ez a
rendje a dolgoknak, és ezzel sohasem szabad visszaélni. Mint ahogy általában nem
szabad visszaélni az erőnkkel. Ellenkezőleg! Segíteni kell a gyengébbeket,
udvariasan, tapintatosan. Ezért kell a lányokkal lovagiasan, szolgálatkészen viselkedni.
– Nem lesznek beképzeltek tőle? Nem fogják azt hinni, hogy, hogy…
– Hogy legyeskedni akarsz vagy udvarolni? – siettem Jóska segítségére.
– Igen – mondta Jóska megkönnyebbülve.
– Nézd, az ember az ilyen szándékát egy csomó aprósággal jelzi, és sokszor, nem
csak egyszer. Normális lány nem lesz beképzelt egy-két táskahordástól vagy
köszönéstől. Azonkívül pedig minden dolog kölcsönös. Előfordulhat például, hogy
neked tetszik egy lány, de te nem tetszel neki. Vagy te tetszel valakinek, de
neked nem tetszik. Ilyenkor mi a teendő? Nem kell megsértődni. Nem kell
gorombáskodni. Nem szabad bosszút állni. Attól még lehettek jó barátok is, ha
nem kölcsönös a tetszés. És most figyelj ide! Én jól tudom, hogy azért szoktak a
legkomiszabbul csúfolni egy fiút vagy egy lányt, amiért tetszenek egymásnak.
Pedig ez nem bűn és nem szégyen! A legszebb emberi érzés. Erre gondolj mindig,
ha csúfolnak, és büszkén, önérzetesen ne vegyél tudomást róla. Szamárordítás nem
hallik az égbe! És nehogy gyáván megfutamodj! Mennyi szép érzést tesznek tönkre
csúfolódással és gyávasággal! Ostoba és gyáva ember az, aki szégyelli a
vonzódását, az érzelmeit. Persze a vonzódással is vigyázni kell, legyen tiszta
szívű, önérzetes, de ne legyen komikus! Érted?
– Értem. Komikus, mikor folyton egymást lesik vagy féltékenyek, vagy az egyik csúfot űz a másikból. Láttam elég ilyen esetet.
– És ha sikerünk van, ne hencegjünk! Se a fiúk, se a lányok. Az előbb arra
célozgattunk, hogy mi az illem magasiskolája. Nos, én azt hiszem, hogy két ember
vonzódása, kapcsolata az illem magasiskolája. Ilyenkor a legőszintébb, a
legérzékenyebb az ember. Ilyenkor a legtanulékonyabb is. Hogy mit tanulhat?
– Lelki finomságot!
– És tapintatot!
– Udvariasságot!
– És önérzetet!
Úgy szavaltunk, mint két sokat próbált illemtanár. Lelkesen mosolyogtunk
egymásra. Nagyon elégedettek voltunk egymással, s mivel most végeztünk el egy
illemtanfolyamot, itt a padon, udvariasan meg is mondtuk. Jóska kezdte, mert
neki gyorsabban vágott az esze.
– Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk!
– Részemről a szerencse!
Mikor Jóska elment, elégedetten dőltem hátra a padon. Mégis volt értelme az
illemről beszélni! Szerzett nekem egy barátot. És én a barátságnál nem ismerek
nagyobb kincset!
forrás: Csukás István honlapja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése