Változás - hogyan tovább?

Makay Anikó írásaiból ollóztam össze egy szép hosszú bejegyzést. Nekem most ez kell! Hátha másnak is hasznos... Én magam, pedig úgysem tudom így megfogalmazni és összefoglalni...

 "Sok helyen olvasom, sok helyen hallom azt a véleményt, hogy új világ születik. Egyre több ember kíván és képes felébredni a régi mintákból, a régi fájdalmakból és problémákból. Furcsa módon a problémák zömét már készen kaptuk. Ha te sem vagy még 120 talán 220 vagy 2200 évesnél idősebb, akkor te is beleszülettél egy háborús, versenyzős, szégyennel, bűntudattal teleszórt világba. Rendben, azért mi is tettünk hozzá bőségesen. Ugyanabból még többet csináltunk.

Most pedig mintha minden a tetőpontjára hágna... Így van ez? Vagy csak nem elég széles a látóhatárom?

A régi már nem működik, összeomlóban van, nézd csak meg a gazdasági rendszereket, a pénzügyi világot. Toldozgatás-foldozgatás. Itt is lyukas, meg ott is. A romok alól új élet születik.

Gyakran összeomlóban van az emberek magánélete is mert, már nem kívánják tovább hazugság, hamisság-alapon működtetni.

Gyakran nem kérdés, hogy meg kell állni, mert új és gyógyíthatatlan betegségek kerülnek a felszínre. Talán hangzatos latin nevet is kapnak, de az orvos széttárja a kezét. A tudomány mai állása szerint... és itt vérmérséklet szerinti a befejezés. 'Fingjuk sincs', ahogy kedves ismerősöm szokta tolmácsolni a sokkal szakszerűbb magyarázatokat arról, hogy meddig terjed a tudományos megértés.

Lendületben van az új világ születése-ha egyáltalán mondhatom ezt a nagyzolós kifejezést. Onnan látom- nagy meglepődéssel-, hogy tisztán materiális alapon álló ismerősöm szájából ezt hallom: a világ problémáit nem a politikusok fogják megoldani, itt tudatosság-váltásra van szükség.

Hűha. Lendületet kapott a változás. Már nem lehet pár föld fölött járó elszállt 'ezo-izére' mutogatni.

De hogy megy ez a tudatosság-váltás? Holnap, mikor kikelek az ágyból, már tudatosabb leszek? Bárcsak így lenne.

Sokkal gyakorlatiasabb ez annál:

Talán te is eljutottál arra a pontra az életed egyik-másik területén, hogy most már mindegy, ha omolni kell, omoljon... de hadd derüljön ki végre az igazság. És nem éred be kevesebbel.

Én is eljutottam. Omlott is. Ami igazságra épült, kibírta. A többi nem. Ami hazugságra/tévedésre, az bukott. Fájt. Elvesztek régi minták. Látom, hogy amúgy sem működött. Látom, hogy tévedésre épült. Ne sajnáljam, nem volt jó. Szabad lettem.
De akkor hogyan tovább? Mire való ez a nagy szabadság? Csupa lehetőség.
Most már nem érem be kevesebbel. De hogyan tovább?

Ez a kérdés, ami választ kíván. Jó, ez elveszett, tőle elváltam, innen meg kirúgtak. a tudomány szerint meg nem jutok sehova, de nincs időm kivárni, míg feltalálják. És akkor most hogyan tovább?

Vegyem kezembe az életem?

Szép. Szép gondolat. Olvastam már róla vagy száz önfejlesztő könyvet. Mindenkinek van hozzá kiváló ötlete, hogy mit kellene csinálnom. De nem értitek? Elég kreatív vagyok, hogy újabb mintákat gyártsak. Most nem akarom lecserélni a régieket ugyanolyan minőségű, csak csillogóbb vagy színesebb kivitelű -nem működőekre.
De akkor hogyan tovább?

Még egy sejt megújítása sem tőlem függ. Úgy tűnik elég hülye lehetek hozzá, mert ha rajtam múlik, egy darabot se tudok megújítani, kicserélni. Elvégre nem egy villanykörte kicseréléséről beszélünk.

És a világ többi dolgába, a 'nagyok dolgába' még bele sem szagoltam. A háborúk, meg a Föld megmentése és a többi.
Akkor, hogyan tovább?

Ha rabja vagyok egy életmintának, akkor elég korlátozottak a lehetőségek. A félelem motiválja minden lépésemet.

Ha kiszabadulok belőle, akkor kitárul a lehetőségek sora. A szabadság motiválja a lépéseimet.
És ebből a sokból melyik az enyém? Melyik az én utam?
A rossz hír az, hogy nem mondhatja meg nekem senki.
A jó hír az, hogy nem mondhatja meg nekem senki.
Rossz hír akkor, ha másra akarom bízni az életemet és a sorsomat, beleértve a problémáim megoldását is.
Jó hír akkor, ha hajlandó vagyok saját magam felfedezni, hogy nekem mi működik. És hajlandó vagyok részt venni az életem teremtésében.

Rossz hír másoknak is, mert tudomásul kell venniük, hogy nem segíthetnek a 'segítség' hagyományos értelmében (pontosabban nem oldhatnak meg semmit sem helyettem, sőt még jó tanáccsal se tudnak ellátni)
Jó hír másoknak is, mert a legnagyobb segítség, amit adhatnak, hogy meghagynak a szabadságomban, és abban segítenek, amit azért választottam, mert jó nekem.

Rossz hír mindenkinek, aki a befolyása alatt kíván engem tartani. Vagy még konkrétabban: azoknak, akik félelemben kívánnak engem tartani. Legyenek ők az élet bármely területéről valók.
Jó hír mindenkinek, aki annak örül és támogat benne, hogy megtaláljam az erőmet, hogy meggyógyuljak, hogy egésszé és szabaddá váljak.
Rossz hír, hogy nem hibázhatok. Rossz hír ez mindenkinek, aki a bűntudattal kívánt engem sakkban tartani.
Jó hír, hogy nem hibázhatok. Megkönnyebbülés. Mert nincs senkinél olyan mérce, amit meg kellene ugranom. Csak én tudhatom, hogy jó-e nekem vagy sem.

Jó hír, hogy ez a folyamat nem visszafordítható.
Ez jó hír mindenkinek, még annak is, aki most még nem látja annak. Jó hír, mert egy csodálatos öntudatra ébredési folyamat zajlik. Sosem volt ennyi lehetőség erre az ismert történelmünk során.

Sosem volt ennyi lehetőség arra, hogy letegyük azokat a régi, használhatatlan és/vagy félelem-mintákat. Sosem volt ennyi támogatás és eszköz minderre. Különleges korban élünk. Most van itt az ideje, hogy levegyük a lámpaernyőt a lényünkről. És felragyoghasson a valódi lényünk.

Azzal kezdődik, hogy letesszük a régi szerepeket. És hajlandók vagyunk 'nem tudni', hogy feltárulhasson minden lehetőség.
És azzal folytatódik, hogy megtanulunk másképp választani ebből a sokból.
Mostanában lépten-nyomon belebotlom a kérdésbe, 'vajon szereti-e az ember, amit csinál?'

Éppen ezért összegyűjtöttem pár szempontot.
- (...) a véleményem röviden: nem egyszerűen fontos, hanem létfontosságú. A saját és a velem-belső-utazók tapasztalatát is összegezve ugyanoda jutok: vagy szeresd meg, vagy hagyd abba, és fordulj ki onnan, mert zsákutca. Most is az, 20 év múlva is az lesz, csak addigra már belegyalogoltál jó mélyre...
Szerencsés az, aki ösztönösen felismeri a zsákutcát. A többieknek marad a tudatos élet és döntéshozás.

-Készülök arra, hogy nemsokára találkozzam Brandon Bays-zel (tőle lehet a belső utazást tanulni) azért, hogy terapeutaságom rendes karbantartásaként részt vegyek a kurzusán. Ő az egyik legnyilvánvalóbb példája (a tudatos választó) számomra annak, hogy valaki szereti, amit csinál. Várjunk csak... Talán nem is jó igazából ez a kifejezés. EGY azzal, amit csinál... nem kérdés, hogy belead-e mindent. Naná. Nem marad ki semmi. A szeretet meg egyszerűen átsugárzik rajta, és mindenen, amivel kapcsolatba kerül.

-Átsugárzik a szeretet... A művészetterápiás oldalam nyitó cikkének is ez az egyik legfőbb gondolata: ha a művészeted örömöt okoz neked, és élvezettel csinálod, akkor a kész műben is meg fog mutatkozni. A szenvedésért nem kapsz jutalompontokat.

-Kedves ismerősöm említette a minap: "Azért jó festeni, mert az anyag nem beszél vissza." Van ennek a kijelentésnek egy olyan értelmezése is, hogy végre van itt valami, amivel nem kell küzdeni: az anyag tökéletesen elfogadja az alkotó kezet.

Erről jut eszembe... tényleg... akik jóban vannak az anyaggal, a megmunkálandó, a formálható-formálandó anyaggal, azok a tökéletes elfogadást szeretik benne a legjobban. Nem kell neki magyarázni, megértetni, meggyőzni, kompromisszumot kötni, felmagasztalni... stb. Tökéletes elfogadás, azaz feltétel nélküli szeretet.

Így tanítja az anyag a legértékesebbet, ami tanítható...
(jó, jó, nem tanítható így sem... de mondj rá jobb szót...)

Nem csoda, hogy ki lehet gyógyulni a szívbetegségből, stresszből, és egyéb nyűgökből... például festés által.

Ha te is olyan vagy mint én-mármint, hogy szereted jól csinálni a dolgokat... mit jól, inkább tökéletesen-, akkor tudod miről beszélek. Ahogy az ember jobban és jobban kívánja tenni a dolgát, bizony belefut ebbe a szenvedős történetbe.

Például abba, hogy hatalmas energiával és erőlködéssel próbálkozunk azzal, hogy megváltoztassuk magunkat vagy a világot. Néhányan mindkettővel megpróbálkoznak. Hűű, ez még súlyosabb... Észrevetted, hogy minél több erőfeszítéssel dolgozunk a jobbításon, az annál több szenvedéshez vezet?
Szerinted van értelme a szenvedésnek?
Szerintem semmi.
Persze erre amúgy akkor szoktam rájönni, amikor ismét túl vagyok egy ilyen jobbítsunk-a-világon-és-magunkon rohamon. NEM MEGY. Ilyenkor rájövök, hogy mit is kívánok tenni: átalakítani magamat és a környezetemet a saját szájam íze szerint. Nyilván abból indulok ki, hogy majd én tudom, hogy mi a jó, mi a rossz.... sőt tovább megyek, még azt is elhiszem, hogy másnak is megmondhatom. Rosszabb esetben mégcsak nem is mondom meg, hanem csak elvárom tőle. Elvárom tőle, hogyan viselkedjen, mit mondjon, mit ne mondjon... Elvárom magamtól, aztán a világtól is.
Mi az eredménye? Se én nem tudom teljesíteni az elvárásomat, se a világ... Háát... ez elég gáz. Úgy tűnik, ez tökéletes recept a szenvedéshez.
De mire jó?