Együtt a család - Mese hétvégére

Lázár Ervin: A manógyár - Zsiga föstő fest

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
– Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.
– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…
– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!
– Hát hogy gondolod, kedveském?
– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.
– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

forrás
kép

Levendula még mindig

Mivel már harmadik hete folyamatosan ápolnom kell egymás után vagy egyszerre valamelyik gyereket (vagy apukájukat), a műhelyemet csak futólag látogatom. És ugyan már határán voltam annak, hogy fogom az egész cókmókot (varrógépet, anyagokat, cérnákat, egyebeket) és haza hozom, mégis meggondoltam magam és csak a kézzel varrható dolgok alapanyagaival árasztottam el a lakást (és nem túloztam). 

Így többek közt sok-sok levendulával töltött párnácskát öltöttem össze. (Talán pont ennek a virágnak az áldásos fertőtlenítő tulajdonsága az oka, hogy én megúsztam betegség nélkül...)

Készült egy bájos manó-lak, természetesen kilences házszámmal.

Aztán épül már az én kis falum is, vidám színes házikókkal. 

Mindegyik kizárólag levendulát rejt a belsejében.

A múltkor már mutattam szíveket. Ugyanolyan formájú, de kicsit díszesebb darabok születtek most, kiegészülve hasonló korongokkal.

Egy részük megtalálható már a boltban.

****************************************************************

Ne feledkezzetek meg a játékról sem! Ezen a héten még versenybe szállhattok a két nyusziért.

Itt jelentkezhettek értük.

******************************************************************

Vágtam, fűztem, varrtam

Olykor eszembe jut a legjobb megoldás. Nem minden esetben, nem rögtön elsőre, nem is biztos, hogy a leggyorsabb és legegyszerűbb megvalósítható. Valahogy mégis tudom, hogy ez az!

Ez történt most a naptár/jegyzetfüzetemmel is. Készítettem ugyan még január elején naptárakat itthonra, műhelybe, de ezek mind falra kerültek. Mostanra rá kellett jönnöm, hogy kell egy olyan is, ami mindig nálam lehet és bele kerülhet minden összesítve, ami a többiben külön-külön van.

 Így fogtam egy kupac lapot, méretre vágtam, majd összefűztem és az egészet belevarrtam egy filc borítóba. Írtam bele naptárt egész évre és hagytam jó pár lapot üresen jegyzeteléshez.

A végeredmény egy visszafogott, mégis kicsit nőies, de mindenképpen praktikus darab lett, ami pont akkora, hogy kényelmesen elfér a táskámban és tökéletesen használható is. 

Máris nagyon szeretem!

Helló tavasz! - nyeremény játék

De nem csak a tavaszt köszöntjük, hanem a húsvétra is készülünk, hiszen már csak egy hónapunk van addig. 

Tehát induljon a játék két darab, az aktuális készletből 
szabadon választható marok nyusziért.

A játékban megduplázhatod, sőt megtriplázhatod esélyedet, ha megosztod a játékot másokkal akár a blogodon, akár a facebookon és ennek a linkjét megjegyzésbe beírod ehhez a bejegyzéshez. (Ez mindenképpen szükséges, mert másképp nem tudom követni a megosztásokat.)

Köszönet Ritának, hogy megosztotta, Urban:Evenek, hogy részletesen leírta a játék ilyen formájának elkészítését! :)

Az első

Kertünkből egy apró napocska ragyog vissza az égre, teljesen elhitetve velünk, hogy nyakunkon a tavasz.

 Az első virágocska, de körben bújnak már a többiek is, és nem csak a krókuszok, de a nárciszok, jácintok, tulipánok, gyöngyikék is mind-mind lassacskán nyújtózkodnak fölfelé.

Azért kert híján sem kell elkeseredni, mert csodás tavaszi pompába boríthatjuk a lakást, a teraszt, a balkont is. (A meglévő kert ellenére is mindig kerül az asztalunkra, komódunkra is néhány darab, mert ki tudja azt kivárni, amíg odakint kinyílnak...) Ültessünk tavaszi hagymás növényeket cserépbe, dézsába, ládába. Megéri!

Forrás: 1, 2, 3, 4, 5

Ha pedig vázába rendeznétek néhány szálat, nézzetek át az ötletelő oldalra! Könnyen megvalósítható egyedi vázák elkészítését gyűjtöttem össze.

 forrás: Gathering Spriggs

Együtt a család - mese hétvégére

Csukás István: Itt a kezem, nem disznóláb!
Tapintat és egyéb lelki finomságok
    – Nem szeretnélek elvonni a focizástól. Nyugodtan menj el, ha arra van kedved –
     mondtam Jóskának, mert nem szeretem, ha a felnőttek kedvük ellenére hosszas
     beszélgetésre kényszerítik a gyerekeket.
    – Még focizhatok egész nyáron! – legyintett nagylelkűen Jóska. – Most nagyobb kedvem van beszélgetni. Izgat ez az illemdolog. Tudod, mindig azt hittem, hogy csupa-csupa unalmas szabályból áll,
     hogy ne tedd ezt, ne tedd azt! Így van vele minden gyerek.
    – És most már nem tartod olyan unalmasnak?
    – Nem. Látom, hogy minden szabálynak van valami értelme. És amit megért az ember,
     azt szívesebben csinálja – nyilatkozta nagy bölcsen.
    Mélyen egyetértettem vele. Hiszen pontosan ez az én célom is ezzel a könyvvel:
     bebizonyítani, hogy az illemszabályoknak értelmük van, és nem azért találták ki,
     hogy a gyerekeket bosszantsák velük, hanem azért, hogy zavartalan, kellemes és
     barátságos legyen az életünk.
    Örömmel néztem Jóskára, mert úgy éreztem, hogy őszintén beszél. Ügyeltem is rá,
     hogy ne kényszerítsük egymást hazugságra. Jóska mintha kitalálta volna a
     gondolatomat, eltűnődve kérdezte:
    – És mi van a hazugsággal? Hazudhatunk, mondjuk udvariasságból?
    – Nem hazudhatunk. De…
    – De?
    – Örülök, hogy erre terelődött a szó. Mert nézd csak, eddig, hogy úgy mondjam,
     csupa kézzelfogható illemszabályról volt szó. Hogyan köszönjünk, hogyan
     öltözködjünk, hogyan együnk. De van az illemszabályoknak egy olyan csoportja,
     amelyet én tapintatnak és egyéb lelki finomságoknak neveznék. Ez a rész a
     legnehezebb. Úgy is mondhatnám, hogy ez az illem magasiskolája.
    – Tapintat? – ízlelgette a szót Jóska. – Mit jelent?
    – Nézzük csak! Ellentéte a tapintatlanság. Ami más szóval lehet még: gorombaság, durvaság, modortalanság. Mondjunk a tapintatra
     példát, mindjárt világosabb lesz. „Nagyon sajnálom, de nem tudom kölcsönadni a
     zseblámpámat!” Ha így tagadod meg a szívességet, nem sértesz vele. Nem úgy, mint
     ha ezt mondod: „Egy frászt adom oda a zseblámpámat, amilyen fakezű vagy, biztos
     elrontod, meg kiégeted a körtét, különben is irigy vagyok!” Vagy egy másik
     példa. Észreveszed, hogy az egyik gyerek nadrágja elszakadt. Ez előfordul.
     Hogyan közlöd vele tapintatosan? Intesz neki, s megsúgod, hogy csak ő hallja.
     Nem pedig úgy, hogy hangosan röhögve mutogatsz, s szétkiabálod, hogy kilátszik a
     feneke! Érted?
    – Igen. Vagyis nem szégyenítem meg.
    – Pontosan!
    – És milyen lelki finomság van még? – kérdezte Jóska.
    – Vegyük például az ajándékozást. Milyen nagy öröm ajándékot kapni! És nagy öröm
     ajándékot adni is. Erősíti a barátságot. De ajándékozni is tapintatosan kell.
     Nem is hinné az ember, hogy rossz, tapintatlan ajándékozással vagy
     ajándék elfogadással sérteni is lehet.
    – Az ajándékkal sérteni?
    – Igen. Mondok egy példát. Egy nagy durvaságot. Valakinek valami szépséghibája
     van, mondjuk erősen szeplős az arca, és neve napjára szeplő elleni kenőcsöt
     ajándékozunk. Miért sértő ez? Mert a szeplőjére céloztunk az ajándékkal. 
    – És az elfogadással hogyan lehet sérteni?
    – Úgy, hogy például fitymálod, lekicsinyled. Hogy ilyen vacak, meg olyan ócska!
     Vagy ki se bontod a csomagolásából, vagy hanyag mozdulattal a sarokba dobod.
    – És ha tréfából csinálom?
    – A tréfa sok-sok öröm, vidámság forrása. De csak az a tréfa, amelyik ötletes,
     szellemes, nem túlzó, s nem okoz fájdalmat. Bizony, elég nehéz eltalálni a finom
     egyensúlyt. Hogy a tréfa vidám legyen, de meg ne bántsa a másikat.
    – Másokkal akkor nem is tréfálhatunk?
    – Dehogynem! De csak szellemesen és ötletesen.
    – És azt honnan tudjam, hogy szellemes-e, amit kigondoltam?
    – Biztosan az, ha a megtréfált maga is jót nevet a tréfán.
    – És mi van a lányokkal? Állandóan azt hallja az ember, hogy legyél udvarias meg
     lovagias meg szolgálatkész! Velük nem lehet tréfálni?
    – Hogyne lehetne! Mért hagynánk ki a lányokat a vidámságból? Egyébként jó, hogy
     erről beszélünk, mert róluk kevés szó esett. Azért nem beszéltünk róluk külön,
     mert minden eddigi illemszabály rájuk is vonatkozik. Természetesen a lányok is
     pontosan úgy köszönnek, öltözködnek, esznek, táboroznak, játszanak, szórakoznak,
     mint a fiúk. Világos. Mégis van egy kis különbség. Csak egy kicsi, nem olyan
     nagy, hogy ezért egy más világba utasítanánk őket.
    – És mi az a különbség?
    – Nos, például a lányok általában nem olyan erősek, mint a fiúk. Ez így van, ez a
     rendje a dolgoknak, és ezzel sohasem szabad visszaélni. Mint ahogy általában nem
     szabad visszaélni az erőnkkel. Ellenkezőleg! Segíteni kell a gyengébbeket,
     udvariasan, tapintatosan. Ezért kell a lányokkal lovagiasan, szolgálatkészen viselkedni.
    – Nem lesznek beképzeltek tőle? Nem fogják azt hinni, hogy, hogy…
    – Hogy legyeskedni akarsz vagy udvarolni? – siettem Jóska segítségére.
    – Igen – mondta Jóska megkönnyebbülve.
    – Nézd, az ember az ilyen szándékát egy csomó aprósággal jelzi, és sokszor, nem
     csak egyszer. Normális lány nem lesz beképzelt egy-két táskahordástól vagy
     köszönéstől. Azonkívül pedig minden dolog kölcsönös. Előfordulhat például, hogy
     neked tetszik egy lány, de te nem tetszel neki. Vagy te tetszel valakinek, de
     neked nem tetszik. Ilyenkor mi a teendő? Nem kell megsértődni. Nem kell
     gorombáskodni. Nem szabad bosszút állni. Attól még lehettek jó barátok is, ha
     nem kölcsönös a tetszés. És most figyelj ide! Én jól tudom, hogy azért szoktak a
     legkomiszabbul csúfolni egy fiút vagy egy lányt, amiért tetszenek egymásnak.
     Pedig ez nem bűn és nem szégyen! A legszebb emberi érzés. Erre gondolj mindig,
     ha csúfolnak, és büszkén, önérzetesen ne vegyél tudomást róla. Szamárordítás nem
     hallik az égbe! És nehogy gyáván megfutamodj! Mennyi szép érzést tesznek tönkre
     csúfolódással és gyávasággal! Ostoba és gyáva ember az, aki szégyelli a
     vonzódását, az érzelmeit. Persze a vonzódással is vigyázni kell, legyen tiszta
     szívű, önérzetes, de ne legyen komikus! Érted?
    – Értem. Komikus, mikor folyton egymást lesik vagy féltékenyek, vagy az egyik csúfot űz a másikból. Láttam elég ilyen esetet.
    – És ha sikerünk van, ne hencegjünk! Se a fiúk, se a lányok. Az előbb arra
     célozgattunk, hogy mi az illem magasiskolája. Nos, én azt hiszem, hogy két ember
     vonzódása, kapcsolata az illem magasiskolája. Ilyenkor a legőszintébb, a
     legérzékenyebb az ember. Ilyenkor a legtanulékonyabb is. Hogy mit tanulhat?
    – Lelki finomságot!
    – És tapintatot!
    – Udvariasságot!
    – És önérzetet!
    Úgy szavaltunk, mint két sokat próbált illemtanár. Lelkesen mosolyogtunk
     egymásra. Nagyon elégedettek voltunk egymással, s mivel most végeztünk el egy
     illemtanfolyamot, itt a padon, udvariasan meg is mondtuk. Jóska kezdte, mert
     neki gyorsabban vágott az esze.
    – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk!
    – Részemről a szerencse!
    Mikor Jóska elment, elégedetten dőltem hátra a padon. Mégis volt értelme az
     illemről beszélni! Szerzett nekem egy barátot. És én a barátságnál nem ismerek
     nagyobb kincset!

forrás: Csukás István honlapja

Együtt a család - mese hétvégére

Romhányi József: Marhalevél

                Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
                 Minden vad bikának legvadabbikába.
                 Vonzalmát megírta egy marhalevélben,
                 Nagyjából ekképpen:
                 - Hatalmas Barom!
                 Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
                 Tudom, mily elfoglalt, milyen nagyrabecsült ön,
                 Mégis tollat ragadott csülköm,
                 Hogy amit a marhanyelv elbőgni restell,
                 Így adjam tudtára, Mester!
                 Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
                 Tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
                 Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,
                 Gondolatom egyre ön körül őgyeleg.
                 Múúú! Minden bikák közt legelőkelőbb!
                 Midőn megláttam a legelő előtt,
                 Elpirultam, elsápadtam, vágy reszketett
                 felsálamban,
                 S úgy éreztem, kéj oson
                 Keresztül a rostélyoson.
                 Múú, hogy forrt a vér szívembe',
                 Hogy tódult a bélszínembe!
                 Az a perc, mit ön velem tölthet maholnap,
                 Megrázza egész pörköltnekvalómat!
                 Ám míg önről ábrándozom kérődzve,
                 Vad féltés ül a szívemig férkőzve,
                 és átjárja ó, mind a kín
                 Velőscsontom, mócsingjaim.
                 Már bánom e merész vágyat,
                 Hisz ön büszke tenyészállat
                 Csupa gőg, mely után egész tehéncsorda bőg.
                 De ne féljen Bikaságod!
                 Ha nem szeret, félreállok.
                 Nem fog látni levert búsnak,
                 Mert beállok leveshúsnak.
                 Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet
                 és megszánja az önért égő tehenet,
                 Válaszoljon hamar rája,
                 üdvözli önt a marhája.
                 Ím a levél. Ráírva a kelte.
                 Az úton a posta előtt le is pecsételte.
                 De a postáskisasszony nem vette fel...

Egy szú végrendelete

                 Egy szú beszorult a hokedli lapjába
                 Ráült a szakácsnő százszor is napjába'.
                 és jött a baj csőstül. Még a tetejébe
                 Az asztalos szöget ütött a fejébe.
                 Néha percekig már percegni sem tudott
                 Végül megírta e testamentumot:
                 - A nagy hármasszekrényt, mely koromszín,
                 ében,
                 özvegyemre hagyom, járjon feketében.
                 Ha a gyászhét letelt és férjhez megy
                 ismét,
                 Ne maradjon jussa tőlem, csak a kisszék.
                 Fiam, ki kalandos, regényes, mint atyja,
                 A nagy mahagóni könyvszekrényt bújhatja.
                 Kerülje a drámát, bölcseleti művet,
                 Mert a nehéz könyvek szétnyűvik a nyűvet.
                 Lányom, ki szégyent szégyennel tetézett,
                 S lezabipetézett,
                 Kint éljen eztán, a szemétládában,
                 Kegyelemdeszkán.
                 Végül az anyósom. Megérdemli nagyon,
                 Rá a vadonatúj, szép csőbútort hagyom!

 

Forrás 
Kép: Etsy
 

Minden kis- és nagylánynak

szükséges, sőt kell egy, esetleg több - nekem több - napló, notesz, jegyzet füzet. (És persze a fiúknak sem árt.)

A kislányoknak egyértelműen titkos naplóra van szükségük. Erről nincs mit mondani, aki volt már kislány érti ezt.

A nagylányoknak ennél már bonyolultabb a helyzetük. Mert ugye van az egyszerű notesz, amibe a naponta felmerülő dolgokat jegyzeteljük, teendőktől kezdve a gyerekek programjain át egészen a bevásárló listáig.

Aztán van az, amibe az kerül, amit a távolabbi jövőre tervezünk (manapság ezt célfüzetnek hívják). És jó is ha van ilyen, mert mindig előttünk lehetnek az álmaink és segít a megvalósításban. A legjobb benne, amikor azt látjuk, hogy újabb tervünk vált valóra. (Én nagyon élveztem január elején, mikor a tavalyi gondolataimat újra olvastam és sorra kipipálhattam őket.) Csak vigyázzunk mit kívánunk! ;)

Persze lehet nekünk is olyan naplónk, amibe lelkünk legféltettebb titkait írjuk. Tudom, a mai modern világban már megtehetnénk ezt a számítógépünkön akár egy blog keretén belül. Mégis sokkal meghittebb és közvetlenebb a kezünkben lévő, kedvenc füzetbe jegyezni a fontos dolgokat.

És akkor még nem említettem a rajzokhoz, hobbihoz, munkánkhoz használt, esetleg szülői értekezletre járós, gyerekek kedvenc szavait összegyűjtő, nyaralási emlékeket tartalmazó füzeteket, naplókat. Nyilván ezer lehetőséget kihagytam még.

Egy biztosan közös bennük: úgy jó igazán kézbe venni egy füzetet, ha szépnek találjuk, illik hozzánk - sőt ha fokozhatom még -, a tapintása is örömmel tölt el.

Nos, a fent említettek valamelyikére mindenképpen megfelelnek a ma készült tavaszi színekben játszó füzetecskék.

 Részletek a zöld titkos naplóról itt találhatóak.

Leírás a rózsaszín füzetről itt található.

Nektek milyen noteszeitek vannak? Mire használjátok?
.
.

Együtt a család - Mese hétvégére

Lackfi János: Kövér Lajos és a színes zoknik

(Részlet a KÖVÉR LAJOS SZÍNRE LÉP című meseregényből)

Kövér Lajos éppen a Kövér Lajos utca környékén sétálgatott. Kövér Lajos gyakran sétálgatott a Kövér Lajos utca környékén. Mondhatni csak ott sétálgatott, messzebbre nem merészkedett. Ezen a rövid szakaszon, amelyet nap mint nap végigjárt, már szinte minden házat, minden kapualjat ismert. Legtöbb helyen már a kapucsengő mellé kiírt nevek is ismerősek voltak, behunyt szemmel is el tudta sorolni, hogy: KOSZCISZKY, RIBICS, ZÁMOS, VADKERTI, SLEZÁK, KOVÁCS, HOMOLKA.

Ezúttal azonban az egyik ház kopott falán kopott táblára lett figyelmes, mely mintha már időtlen idők óta ott lenne, bár ő eddig még sosem vette észre. A táblára vésve ennyi állt: LEPOKE, Kövér Lajosnak pedig fogalma sem volt róla, mit jelent ez. Arra gondolt, hogy normális ember sose csöngetne be valahová, csak mert nem tud valamit. Ennyi erővel mindenhová becsöngethetne: mindenütt tudnak valamit, amit ő nem! Meg aztán normális ember simán elküldené melegebb éghajlatra azt, aki becsönget hozzá, csak mert nem tud valamit. Bár talán igazán normális ember mégse küldene el valakit melegebb éghajlatra, csak mert az éppen nem tud valamit. Hátha őt sem küldik el. Ha meg elküldik, hát elmegy.

Ugyan melyiktek tudja, mi lehet az a LEPOKE? Leporolt Kekszek Egyesülete? Ledobott Porcelán-Kereskedelmi Egylet? Lepukkant Pókok Közgazdasági Egyeteme? Kövér Lajosnak bizony csak efféle ötletek jutottak eszébe. Végül egy határozott mozdulattal megnyomta a csengőt. A kapu zárja zizegni kezdett, Lajosunk pedig végiglépdelt a folyosó pepita kövein. Egy apró emberke már várta, és szépen beljebb tessékelte.

– Erre, csak erre!

A hatalmas teremben nagy zaj volt, egy csomó ember ült rejtélyes kinézetű gépek mellett, és elmélyült figyelemmel dolgozott. Az apró emberke tapsolt egyet, mire mindenki abbahagyta a munkát.

– Hahó, emberek, megjöttek az új fonalak!

Mindenki kikászálódott a gépe mögül, és kíváncsian körbetolongták Lajost. Most látszott, hogy valamennyien csonkabonkák, bicegősek, ki a lábát húzta, ki a karját lengette vagy a vállát tartotta furcsán közülük.

– Hányféle színt hozott?

– Piros, ugye jött piros is?

– Hát kék?

– Meg sárga?

A beálló csöndben Kövér Lajos így szólt:

– Semmilyet se hoztam…

Hű, lett erre ribillió! Mindenki egyfolytában kiabált, magyarázott, hadonászott, fenyegetőzött. Az apró ember lecsendesítette őket, mert látta, hogy Kövér Lajos még nem fejezte be a mondókáját.

– … én ugyanis nem vagyok fonalas ember, alighanem összetévesztenek valakivel.

Ha nem, hát nem. A munkások visszaszállingóztak gépeikhez, s a terem csakhamar ugyanúgy zakatolt, mint mikor Kövér Lajos belépett ide.

– Akkor ki maga? – kérdezte üvöltve az aprócska ember. Nem rosszindulatból üvöltött, hanem mert a fülsiketítő zajban a saját szavát sem értette az ember.

– Egy érdeklődő… aki nem tudja, mi az a LEPOKE.

– Vagy úgy – bólintott az aprócska ember, majd bevezette Kövér Lajost az irodájába.

– A LEPOKE a Lepotyogott Kőművesek Egyesülete. Maga nem is gondolná, mennyi kőműves potyog le az építkezéseken, a magas állványokról. Egyre többen vagyunk, és a különböző törések és maradandó sérülések miatt sehova nem vesznek már fel dolgozni. Úgyhogy valamit ki kellett találnunk, s azóta azt tekintjük életcélunknak, hogy derűs lábravalókkal lássuk el az emberiséget.

Azzal az asztalra csapott egy kosarat, telistele ezerféle, na jó, mondjuk csak harmincféle csíkos, kockás, pöttyös és másféle mintás, vidámabbnál vidámabb színű zoknival.

– Nahát! – ámuldozott Kövér Lajos, és beletúrt a kupacba, ugyanis szer- és módfelett kedvelte a tarka zoknikat, mi több, ilyenekből erős hiányt is szenvedett. Olyan kölyökfókányi lábra ugyanis, amilyen az övé volt, kész lehetetlenség megfelelő méretű zoknit találni.

– És mondja csak – tette fel a kérdést óvatosan Kövér Lajos –, ekkora lábra van-e valamijük?

Azzal megmutatta hatalmas csülkét az apró embernek.

– Ó! – káltott az meglepetten és felvillanyozva, majd serényen kihúzta asztalfiókját, és beletúrt az ott lévő holmik közé. Egy szabócentimétert halászott elő, fürgén lemérte Lajos lábát, és az adatokat pedig feljegyezte egy papirosra.

– És milyen színben óhajtja uraságod?

– Így hirtelen nem is tudom – habozott Lajos. Aztán mégiscsak előhalászott néhány kedves zoknit. – Jöhetne ez a tehénfoltos. Meg ez a piros vonalakkal telecikkcakkozott. Meg ez a kígyóforma, amelyiknek szeme is van. Aztán egy pepitát feltétlenül. És tetszik a kékpettyes sárga is…

Mit mondjak, Lajos alaposan belemelegedett a válogatásba, és végül majdnem mindegyik fajtából rendelt egy párat. Kifelé menet a lépcsőházban összefutott egy szakállas fickóval, aki nagy doboz mindenféle színű gombolyagokat vitt nagy óvatosan. Lajos felvidult: azokból talán már az ő zoknijai készülnek majd. 

Forrás: Lackfi János honlapja 
kép: etsy (chicyarn)

Levendula szívből(ben)

Most, hogy igazi tél van, valahogy jobban esik kézzel varrogatni, mint a varrógépnél ülni. Ezért is készültek most ezek a levendulavirággal töltött gyapjúfilc szívek. Leginkább a lakás díszeiként vagy a ruhák őrzőinek tudom elképzelni, de akár kulcstartóként, sőt kabalaként is megállják a helyüket.

Egyelőre halvány lila, rózsaszín, piros és natúr színben kaphatóak. 

Részletes leírásukat a boltban itt megtaláljátok.

Ami pedig most a kedvencem, az az aprócska (4,5x3,5 cm) medál, ami szintén levendulát tartalmaz. Aki szereti ennek a hasznos kis virágnak az illatát, annak garantáltan nyugodt, kiegyensúlyozott napot biztosít.

Nem mellesleg valahol olvastam egyszer, hogy ez az egyik legkedveltebb, legkívánatosabb illat hölgyeken a férfiak számára. (Nem tudom ez mennyire tudományos, de az én férjem nagyon szerette rajtam a levendulás parfümömet. Sajnos már nem kapható, pedig nekem is a kedvencem volt, azóta is hasonlót keresek.)

És ha már szóba kerültek az ékszerek, elkészítettem a bagoly fiókák kicsinyített mását, szalagon függő nyaklánc változatban. Hogy tetszenek?

Farsang

Túl vagytok már a farsangi bálokon? Vagy szükségetek van még némi ötletre?

Ha igen, akkor nézzetek be az ötletelőre itt, megmutatom a kedvenceimet és a sajátjaimat is.

Bálint nap. Érdekel?

Ha most nem is, azért az év egyéb napjain meglephetjük szeretteinket egyszerűen, gyorsan elkészíthető kedvességekkel. Ilyeneket gyűjtöttem össze az ötletelőben. Nézzétek meg itt!

Ajándékot nem, de azért egy kis finomságot készítettem. És ti?

Februári akció

Téli álmomból felriadva arra jöttem rá, hogy a tavaly már jól bejáratott havi kedvezményről megfeledkeztem. Tehát újra elkezdődik. Ezúttal már a boltba is felkerültek az akciós termékek, külön polcra. Érdemes ezt időről időre figyelni, mert kerülnek fel további termékek is folyamatosan.

Minden hónapban egy adott termékre vagy termék típusra kedvezmény jár.

Februárban a nosztalgia ajándékdobozok kaphatóak akciósan.

Áruk most 3350 ft helyett 1990 ft.
 .

A vásárlás menetének két módja:

Kiválaszthatjátok a boltban vagy jelezhetitek vásárlási szándékotokat e-mailben a kapcsolat menüpontban megadott elérhetőségek bármelyikén.

Az akcióban a meglévő termékek vesznek részt a készlet erejéig.

Együtt a család - mese hétvégére

Lázár Ervin:Foci

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.
– Apu, Isten szokott focizni?
Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
– Na, vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.
A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ...Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.
Kivirul.
– Akkor meg lehet rá kérni?
– Mire?
– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.
Aha, hát erre ment ki a játék.
– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.
Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.
– Mit gondolsz, beáll?
– Reménykedjünk – mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
– Megígérte? – kérdezi.
– Meg – mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút.

forrás
kép: etsy (danila agadzanjans)

Újra belevágunk

Nagyon gyorsan elrepült a januári pihenő időszak. Bár mint tudjátok, nálunk sok minden történt ez alatt az egy hónap alatt, nagy tervek váltak valóra, így nem elsősorban a láblógatásról szólt.

Most azonban elérkezett az idei első vásár ideje is. 

Vasárnap 10-18 óráig a Millenáris B csarnokában várunk benneteket a WAMP-on.

Természetesen ott lesznek velünk a frissen kikelt bagoly fiókák, a tavaszra készülnek már a nyuszik is, meg persze a kismadarak is és a többi, már jól ismert figura. Ráadásként pedig új ékszereket is viszünk, amelyek ott láthatóak majd először.

Várunk tehát mindenkit a WAMP-on!