Együtt a család - Mese hétvégére

Lackfi János: Kövér Lajos és a színes zoknik

(Részlet a KÖVÉR LAJOS SZÍNRE LÉP című meseregényből)

Kövér Lajos éppen a Kövér Lajos utca környékén sétálgatott. Kövér Lajos gyakran sétálgatott a Kövér Lajos utca környékén. Mondhatni csak ott sétálgatott, messzebbre nem merészkedett. Ezen a rövid szakaszon, amelyet nap mint nap végigjárt, már szinte minden házat, minden kapualjat ismert. Legtöbb helyen már a kapucsengő mellé kiírt nevek is ismerősek voltak, behunyt szemmel is el tudta sorolni, hogy: KOSZCISZKY, RIBICS, ZÁMOS, VADKERTI, SLEZÁK, KOVÁCS, HOMOLKA.
Ezúttal azonban az egyik ház kopott falán kopott táblára lett figyelmes, mely mintha már időtlen idők óta ott lenne, bár ő eddig még sosem vette észre. A táblára vésve ennyi állt: LEPOKE, Kövér Lajosnak pedig fogalma sem volt róla, mit jelent ez. Arra gondolt, hogy normális ember sose csöngetne be valahová, csak mert nem tud valamit. Ennyi erővel mindenhová becsöngethetne: mindenütt tudnak valamit, amit ő nem! Meg aztán normális ember simán elküldené melegebb éghajlatra azt, aki becsönget hozzá, csak mert nem tud valamit. Bár talán igazán normális ember mégse küldene el valakit melegebb éghajlatra, csak mert az éppen nem tud valamit. Hátha őt sem küldik el. Ha meg elküldik, hát elmegy.
Ugyan melyiktek tudja, mi lehet az a LEPOKE? Leporolt Kekszek Egyesülete? Ledobott Porcelán-Kereskedelmi Egylet? Lepukkant Pókok Közgazdasági Egyeteme? Kövér Lajosnak bizony csak efféle ötletek jutottak eszébe. Végül egy határozott mozdulattal megnyomta a csengőt. A kapu zárja zizegni kezdett, Lajosunk pedig végiglépdelt a folyosó pepita kövein. Egy apró emberke már várta, és szépen beljebb tessékelte.
– Erre, csak erre!
A hatalmas teremben nagy zaj volt, egy csomó ember ült rejtélyes kinézetű gépek mellett, és elmélyült figyelemmel dolgozott. Az apró emberke tapsolt egyet, mire mindenki abbahagyta a munkát.
– Hahó, emberek, megjöttek az új fonalak!
Mindenki kikászálódott a gépe mögül, és kíváncsian körbetolongták Lajost. Most látszott, hogy valamennyien csonkabonkák, bicegősek, ki a lábát húzta, ki a karját lengette vagy a vállát tartotta furcsán közülük.
– Hányféle színt hozott?
– Piros, ugye jött piros is?
– Hát kék?
– Meg sárga?
A beálló csöndben Kövér Lajos így szólt:
– Semmilyet se hoztam…
Hű, lett erre ribillió! Mindenki egyfolytában kiabált, magyarázott, hadonászott, fenyegetőzött. Az apró ember lecsendesítette őket, mert látta, hogy Kövér Lajos még nem fejezte be a mondókáját.
– … én ugyanis nem vagyok fonalas ember, alighanem összetévesztenek valakivel.
Ha nem, hát nem. A munkások visszaszállingóztak gépeikhez, s a terem csakhamar ugyanúgy zakatolt, mint mikor Kövér Lajos belépett ide.
– Akkor ki maga? – kérdezte üvöltve az aprócska ember. Nem rosszindulatból üvöltött, hanem mert a fülsiketítő zajban a saját szavát sem értette az ember.
– Egy érdeklődő… aki nem tudja, mi az a LEPOKE.
– Vagy úgy – bólintott az aprócska ember, majd bevezette Kövér Lajost az irodájába.
– A LEPOKE a Lepotyogott Kőművesek Egyesülete. Maga nem is gondolná, mennyi kőműves potyog le az építkezéseken, a magas állványokról. Egyre többen vagyunk, és a különböző törések és maradandó sérülések miatt sehova nem vesznek már fel dolgozni. Úgyhogy valamit ki kellett találnunk, s azóta azt tekintjük életcélunknak, hogy derűs lábravalókkal lássuk el az emberiséget.
Azzal az asztalra csapott egy kosarat, telistele ezerféle, na jó, mondjuk csak harmincféle csíkos, kockás, pöttyös és másféle mintás, vidámabbnál vidámabb színű zoknival.


– Nahát! – ámuldozott Kövér Lajos, és beletúrt a kupacba, ugyanis szer- és módfelett kedvelte a tarka zoknikat, mi több, ilyenekből erős hiányt is szenvedett. Olyan kölyökfókányi lábra ugyanis, amilyen az övé volt, kész lehetetlenség megfelelő méretű zoknit találni.
– És mondja csak – tette fel a kérdést óvatosan Kövér Lajos –, ekkora lábra van-e valamijük?
Azzal megmutatta hatalmas csülkét az apró embernek.
– Ó! – káltott az meglepetten és felvillanyozva, majd serényen kihúzta asztalfiókját, és beletúrt az ott lévő holmik közé. Egy szabócentimétert halászott elő, fürgén lemérte Lajos lábát, és az adatokat pedig feljegyezte egy papirosra.
– És milyen színben óhajtja uraságod?
– Így hirtelen nem is tudom – habozott Lajos. Aztán mégiscsak előhalászott néhány kedves zoknit. – Jöhetne ez a tehénfoltos. Meg ez a piros vonalakkal telecikkcakkozott. Meg ez a kígyóforma, amelyiknek szeme is van. Aztán egy pepitát feltétlenül. És tetszik a kékpettyes sárga is…
Mit mondjak, Lajos alaposan belemelegedett a válogatásba, és végül majdnem mindegyik fajtából rendelt egy párat. Kifelé menet a lépcsőházban összefutott egy szakállas fickóval, aki nagy doboz mindenféle színű gombolyagokat vitt nagy óvatosan. Lajos felvidult: azokból talán már az ő zoknijai készülnek majd. 

1 megjegyzés:

Erika írta...

Nagyon vidám történet :)